Termelékenység mérés
Ezen a területen is érződik a definiálással kapcsolatos problémákból származó bizonytalanság, szakmai koncepciótlanság. Még a termelékenység területén dolgozó szakértők többsége is hajlamos a termelékenység mérést összemosni a nyereségesség számításával. A kettő megkülönböztetéséhez (a definíciókon kívül) a következő megfontolásokat kell tenni.
A termelékenységet elsődlegesen a fizikai valóságban, és nem annak pénzügyi árnyképében értelmezzük. Ez definíció formájában így fest:
Output mennyiség
Termelékenység = ------------------
Input mennyiség
Ilyen naturális mutatószám például az egy munkás által egy nap alatt összeszerelt kerékpárok száma. Ily módon a termelékenység alapvetően az érték teremtésére összpontosít, de első közelítésben függetlenül attól, hogy ez milyen – pénzben is kifejezhető – értéket jelent a vevők szemében. Egyszersmind a vállalatnak az aktuális külső körülményektől független belső képességét mutatja. Az előző definíció szolgál az alapjául a termék előállításával kapcsolatos vállalati folyamatok hatékonyságának elemzésének is.
Természetesen a termékek előállításnak a fő mozgatórúgója az a szándék, hogy azok megszerzése érdekében a vásárlók saját erőforrásaikból (az esetek túlnyomó többségében pénzükből) áldozzanak. A termék értékesítésével (és az azok előállításához szükséges anyagok és szolgáltatások, stb.) beszerzésével már egy másik területre lépünk át, ahol a piaci viszonyokon, árfolyammozgásokon stb. keresztül összemosódik a vállalat fizikai értelemben vett értékteremtő képessége a nyereségességgel. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a termelékenység és a nyereségesség egymással olyan összefüggésben van, hogy pl. a termelékenység emelkedése a nyereségesség növekedését vonja maga után. Ez azonban nincs így. Könnyen előfordulhat olyan helyzet, hogy bár a termelékenység csökken, a kedvező piaci tendenciák (vagy a menedzsment ügyessége) révén a nő a nyereségesség. Természetesen nehéz elképzelni, hogy egy romló teljesítményű (termelékenységű) vállalat hosszú időn keresztül növelni tudja nyereségességét.
A fentieket a következő összefüggés teszi világossá:
Eladások Output mennyiségek x árak
Nyereségesség = --------- = -------------------------------------------
Költségek Input mennyiségek x egységre jutó költségek
Output mennyiségek árak
= ------------------- x ------------------------
Input mennyiségek egységre jutó költségek
= Termelékenység x Ármegtérülési mutató
Természetesen több oka van annak, hogy a termelékenységi számítások nagy része pénzügyi mértékegységekben történik, ez nem csak a tőke termelékenység számításakor van így. Amikor több tényezőnek a termelékenységre gyakorolt együttes hatását kívánjuk elemezni, már nincs jobb módszer annál, mint hogy „közös nevezőként” a pénzben kifejezett értéket használjuk. Ilyen számítás például az ún. össztermelékenység (Total Productivity) számítása, amikor a számlálóban a bruttó Output szerepel, míg a nevezőben az értékteremtéshez szükséges összes tényező szerepel ekvivalens pénzügyi értékén. Szerencsére ekkor is lehetséges a tényleges termelékenységváltozást az árak tekintetében beállt (esetleg időleges vagy egyszeri) változásoktól elkülöníteni. Ez úgy történik, hogy a számításokat egy bázis évhez viszonyítjuk és a beszerzési valamint eladási árak tekintetében beállt változásokat korrekciós tényezőként kezeljük.
Össztényezős termelékenység
A Total Factor Productivity (TFP) számítás során – nevével ellentétben – többnyire két tényező hatását vizsgáljuk az értékteremtésre: a tőkéét és a munkáét (lehetőleg deflált módon). Outputként annak nettó értékét (a hozzáadott értéket) vesszük, így ezt gyakran hozzáadott érték termelékenységnek is mondják. A számítási módszert többnyire a makro ökonómiában használják. Vállalati használata során sokszor – az össztermelékenységi számításokhoz hasonlóan – a többi Input is bekerül a nevezőbe, de ekkor már Multi-Factor Productivity (MFP), vagyis soktényezős termelékenységként szerepel.
Érdekes megjegyezni, hogy már az ötvenes években történt kísérlet a TFP vállalati szintű használatára (Solow, Review of Economics and Statistics, 39, 1957). Harriolf és Slomo (Fraunhoffer-IS / MIT) erre támaszkodva végeztek ismert cégekre (pl. a gyógyszeriparban működő Merckre) vonatkozó gyakorlati elemzéseket.
A TFP a tőke és a munka, mint Input-ok hatását vizsgálja a hozzáadott értékre, mint Output-ra. A kifejezés nevezőjében a tőke és a munka valamilyen kombinációja, gyakran egyszerű számtani összege szerepel:
VA
TFP = -------
K + L
ahol VA = Hozzáadott érték, K = Tőke (általában részvénytőke), L = munkavállalók vagy évenkénti összes munkaórák száma
Solow a TFP számításokon keresztül azt szerette volna megtudni, hogy milyen mértékben következménye a munkatermelékenység növekedésének a tőkebefektetés. Ezzel egy újabb módszerrel nyerhető betekintés az értékteremtés folyamatába, hiszen a munkatermelékenység az egyik legfontosabb termelékenységi mutató, ugyanakkor önmagában vizsgálva nem sokat mond annak növekedésének vagy csökkenésének okairól. Solow javaslata szerint a tőke és a munka kombinációjaként a célszerűbb, ha azoknak egy súlyozott mértani közepét vesszük:
VA
TFP = ------
LaK1-a
ahol a egy tapasztalati súlyozó faktor, ami azt fejezi ki, hogy a hozzáadott érték mekkora hányada tulajdonítható be a munkának
Egyszerű számítások után a következőt kapjuk:
TFP %-os változása = az egy munkavállalóra eső hozzáadott érték %-os változása
- (1-a) az egy munkavállalóra eső tőke %-os változása
Átrendezve és az eredeti jelöléseket használva:
VA K
delta ---- = delta TFP + (1-a)delta ---
L L
E szerint a hozzáadott érték munkatermelékenység változása két tényezőből tevődik össze: az egy munkavállalóra jutó tőke (tőkeintenzitás) változásából és a TFP változásából. Ezen utóbbira a szerzők a „gazdasági ingyen vacsora” kifejezést használják, arra utalva, hogy tőkebefektetés nélkül is lehetséges a termelékenység (és így áttételesen a nyereségesség) növelése. A növekedés ezen hányada így nyilvánvalóan olyan elemekből származik, mint a jobb menedzselés, magasabb tudás, jobb motiváció, stb.
A cikk számpéldáiban egy olyan szituáció kerül leírásra, ahol két cég egyformán növeli a hozzáadott értéket. Az egyik esetében a munkavállalók száma nem változik, de magasabb a befektetett tőke, míg a másik esetében a hozzáadott érték emelkedésének hátterében a munkavállalók számának növekedése van, változatlan tőke mellett. Érdekes, hogy a második cég esetében nő a tőke százalékában kifejezett EVA (gazdasági hozzáadott érték), míg a TFP csökken. Ez arra utal, hogy lehetséges olyan szituáció, ahol bár nő az EVA, de ez mégsem tekinthető egyértelműen a jobb menedzsment következményének.
Az a tőkeintenzív iparágakra jellemző empirikus értéke 0,4. A Merck 1993 és 1994-es teljesítményét vizsgálva a szerzők azt találták, hogy a munkavállalók számának kisseb, az alkalmazott tőke nagyobb mértékű növelésének következtében a hozzáadott érték nőtt, s ez együtt járt a TFP növekedésével. Ezekből azt a következtetést vonták le, hogy a munkatermelékenység növekedésének legvalószínűbb forrása (a tőkeintenzitás növekedésén kívül) az új termékekre vonatkozó agresszív kutatás-fejlesztési (R&D) tevékenység. A szerzők megjegyzik, hogy érdemes lenne a tőkebefektetéseket újra számolni úgy, hogy – a jelenlegi számviteli gyakorlattól eltérően – a kutatás-fejlesztésre költött összeg amortizálandó befektetésnek minősüljön.